Közismert tény, hogy az első élmények a legmeghatározóbbak az ember életében, így futballszurkolóként, különösen kedves emlék volt számomra is, hogy már idestova huszonöt éve annak, amikor a DVSC első nagyobb trófeáját megszerezte. Igazából ez volt a debreceni futball első igazi nagy sikere. A trófea elhódítása visszavonhatatlanul bele is került a debreceni sport históriáskönyvébe. Ez a csodás győzelem volt terítéken a Nagyerdei Stadion játékoskijárójában csütörtökön a Piros-fehér történetek e havi epizódjában.
Eredetileg Vadicska Zsolttal és Sándor Csabával lett volna a múltidézés, de utóbbi betegség miatt nem tudott részt venni, így pro és kontra elv alapján egy szurkolót és civilben újságírót, Tárkányi Zsoltot is megszólaltatták a szervezők, aki arról beszélt, hogyan élte meg az akkori viszonyokat és a váci kupadöntőt.
Mások voltak az akkori körülmények
Mi sem bizonyítja jobban ezt, hogy a Loki akkoriban igencsak szűkölködött az anyagi lehetőségekben, hiszen egykori játékosunk, Vadicska „alias” Vada azt mondta, hogy váltáscipőre sem volt mindig pénz, inkább egy cipésszel megcsináltatták a lábbelit. A klubvezetés felmondott, és újra kellett tárgyalni a szerződéseket, de olyan nagy volt a csapategység és az elkötelezettség, hogy mindenki elfogadta a szerényebb feltételeket is. Más volt a szurkolók és a játékosok közötti kapcsolat is, voltak olyan helyek a városban, ahol a felek rendszeresen találkoztak egy-egy mérkőzés utáni eszmecserére. A DVSC gyakorlatilag Fortunától kapott pénzinjekciót az UEFA-kupás szereplésünk alkalmával (ekkor volt a Wolfsburg is a Loki ellenfele), a borsos német televíziós jogdíjak révén. Ebből a pénzből építették ki például a világítást az Oláh Gábor utcai stadionban.
Mint egy falat kenyér
A kupasikerre nagyon nagy szüksége volt a piros-fehéreknek, így végül a megszűnés széléről jött vissza a vasutas csapat. Ennek a történelmi tettnek igazából az 1998-as Intertotó-kupás menetelés ágyazott meg, ami után kedvezményezettként a kupában csak a legjobb 32-ben kapcsolódott be a küzdelemsorozatba Garamvölgyi Lajos legénysége. Így aztán lényegesen kevesebb szűrőn kellett átesni a döntőhöz, és viszonylag rövid úton el lehetett jutni a végső siker kapujába. Kezdésnek idegenben verték a Lébényt, majd a Vasast is sikerült kétgólos hátrányból felülmúlni. Ezzel kapcsolatban „Kisté” megosztotta, hogy az angyalföldi mérkőzésről már a félidőben hazaindultak néhai édesapjával, hiszen nem voltak még kiépítve autópályák és nem is volt gyors a hazajutás. Útközben Gyöngyös felé járva a rádiós körkapcsolás közben értesültek a jó hírről, hogy sikerült a fordítás, amit vegyes érzelmekkel fogadtak. A következő ellenfél Vada korábbi csapata, a Diósgyőr volt, majd a Győrt is sikerült megverni az elődöntőben egyaránt hazai pályán, így jutottak be a döntőbe, ahol a másodosztályú bajnokságot megnyerő Tatabányával játszott a Loki Vácon.
Hömpölygő piros-fehér tömeg és a vitatott gól
Ha már fentebb említettük a más körülményeket, a két vendég visszaemlékezése alapján kijelenthető, hogy első igazán nagy idegenbeli túrájukat abszolválták a debreceni drukkerek. Vada elmondása alapján az M3-ason csak úgy hömpölygött a piros-fehér tömeg. Kisté úgy emlékezett erre, hogy akkoriban az autópálya sorompókat is felemelgették egymásnak az autósok, annak érdekében, hogy odaérjenek időben, hiszen akkora dugó volt. Ez nem is volt meglepő, hiszen a 12 ezer fős váci helyszínre egy jó félháznyi szurkoló érkezett Debrecenből. Az akkori ezerötszáz forintos jegy egyébként nem mindenkinek volt a birtokában, de így is mindenki be tudott jutni a mérkőzésre. Volt, aki a rendésznek adott egy ezrest, hogy bejusson vagy éppen bemászott a kerítésen. Az akkori viszonyok a biztosítást tekintve is eléggé gyerekcipőben jártak, ami a mai viszonyok között elképzelhetetlennek tűnik. Miként az is, hogy a lefújást követően az ünneplő tömeg a pályára tódult.
A döntőt egykori játékosunk saját bevallása szerint nagyon rosszul kezdte a csapat, de végül a szurkolók buzdítása átlendítette őket a holtponton, és Gara remek megérzésének köszönhetően az utolsó pillanatban kezdőbe jelölt Bagoly szerezte az első gólunkat egy szöglet után.
Majd a második félidő elején némileg véleményes módon egy szabálytalanság után egyenlítettek Kiprich góljával a tatabányaiak. A csattanót azonban a nyolcvanadik percben egy újabb szöglet utáni kavarodás után Vadicska gólja jelentette, amelyet egyes helyeken Gelei kapus öngóljának írnak az almanachok. A játékos elismerte, hogy a mai technológia nem biztos, hogy gólnak ítélte volna, habár hozzátette, hogy az akkori pályaviszonyok sem voltak túl ideálisak gondolt itt például a 15 centiméteres vastagságú felfestett gólvonalra. A gól jogosságát egyébként a mai napig vitatja Tóth Bálint, a vendégek vezetőedzője, amit minden egyes alkalommal el is mond Vadának, amikor találkoznak. A mérkőzés játékvezetője az azóta elhunyt Puhl Sándor volt, akit a világ legjobb játékvezetőjének is megválasztottak. A kiváló spori a lefújás után viccesen annyit mondott Vadicskának: „Kicsi! Ennyit tudtam segíteni.”
Ünneplés és az Eb-esélyek
Az ünneplés hazafelé sem állt meg és ahol megálltak benzinkutaknál ott volt, hogy a népes szurkolósereg mellett cigányzene is szólt talpalávalónak, így aztán kissé elhúzódott mire Debrecenbe értek a Kossuth térre. Aztán végül jól sikerült az ünneplés, amiből reggel nyolcra ért haza Vada. Másnap az egyik debreceni lakó egyébként a helyi újságban nyilatkozva egyébként bombázásnak titulálta a kupa fiesztát a Kossuth téren, mert akkora hangzavar volt és pirotechnika volt bevetve, amit hallva nevetésre tört ki.
A nézői kérdéseket ezúttal kevesebben tettek fel, de abból kiderült, hogy fia, Olivér születése után érezte úgy először magát lokálpatriótának. Saját bevallása szerint ugyan megkereste őt a Ferencváros, de nem szereti a zöldeket, így nem váltott. Továbbá elmondta, hogy semmi pénzért sem cserélné el az akkori viszonyokat a mostaniakra, ha még aktív játékos lenne. A válogatott Európa bajnoki szereplése kapcsán elmondta, hogy ha a csillagok állása is úgy akarja, akkor akár merészebb céljaink is lehetnek ezen a tornán, míg a másik vendég óvatosabb volt ezzel, hiszen elmondása szerint a 1986-os mexikói vb-n is nagyon nagyok voltak az elvárások és várakozás aztán jött a csúfos le szereplés. Reméljük ezúttal nem lesz így. Záró akkordként jött a szokásos ajándék a szurkolóktól egy póló formájában és kiosztásra került jó pár autogram és képek is készültek.
A következő ilyen jellegű alkalom június 27-én lesz, ahol egy különleges vendéggel és rendhagyó körülmények között lesz majd beszélgetés.
– Faragó László –
