Régen minden jobb volt. Vagy mégsem? Megoszlanak a vélemények arról, hogy az elmúlt évtizedek szerényebb, ámde kevésbé elüzletiesedett, vagy a jelenkorra jellemző, bőség zavarával küzdő, olykor csöpögős, csömörbe fullasztó karácsonyok-e kedvesebbek a szívünknek. Nemrég középkorúvá érett, vagy annál idősebb olvasóink minden bizonnyal rendelkeznek összeshasonlítási alappal, így a döntést rájuk is bíznánk. Aki pedig még a 90-es években sem élt, annak hátha tudunk újat mutatni a régi idők karácsonyaiból.
Az év végével és az ünnepek közeledtével mindig rám tör a nosztalgia. Szeretek kicsit lassítani, visszagondolni a jó dolgokra, amik az évben vagy régebben történtek velem. Kíváncsi voltam, kinek mi jut eszébe gyerekkora mikulásairól és karácsonyairól, kérdezősködtem hát ismerőseim körében.
Most akkor léteznek vagy sem? Meg egyáltalán, ki hozza az ajándékot?
A gyerekek és a gyereklelkű felnőttek ennél a résznél menjenek el egy rövid reklámszüntetre, és majd a bekezdés vége után folytassák az olvasást!
Nálunk, falun a ’80-as években a Jézuska-kultusz valahogy nem volt divat, persze az is lehet, hogy a családunk nem erőltette ezt a vonalat. A nagymamámon kívül senki nem volt vallásos, ami az akkori viszonyokat ismerve nem volt meglepő.
Így hát a Jézuskában én soha nem is hittem. Egyértelmű volt, hogy a karácsonyi ajándékokat a családtól kapom. Legalábbis így emlékszem.
A Mikulás viszont más volt. Ő létezett, és kész. Szándékosan írok Mikulást, hiszen a mi korosztályunknak már így ismerős. Az idősebbek talán megszokásból szívesebben hívják Télapónak, sőt a karácsonyt fenyőünnepnek, hiszen azoknak, akik a Rákosi-korszakban születtek, vagy már éltek, valószínűleg így maradt meg. Akkoriban a Szent Miklóshoz társított figurát erőszakosan lenyomó Gyed Maróz, (Fagy apó, laza tükörfordítással Télapó) osztogatta az ajándékokat a munkahelyi vagy iskolai fenyőünnepeken.
Ebben az időszakban magát a karácsonyt is igyekeztek eltüntetni, nem csináltak belőle háromnapos ünnepet, nehogy a jó munkásember kiessen a termelésből, és lelassuljon “világszínvonalú gazdaságunk” növekedése. Milyen jó, hogy már akkor is előre haladtunk, nem hátra!
Azokban az évtizedekben persze nem édességekkel volt tele a csizma, már ahol egyáltalán volt csizma. Sokkal inkább dióval, mogyoróval töltötte fel a gyerekek cipőjét, akárki is hozta.
Később, a Kádár-korszakban lazítottak a szabályokon, és nemcsak a Mikulás név kezdett ismét visszatérni a köztudatba, de a Jézuska is újra betölthette az ajándékhozó szerepét a családi karácsonyozáskor és misére sem volt már tilos járni.
Talán pont azért, mert a mikulást titokzatosabbnak tartottam, mindig jobban vártam a december 5-ét, mint a karácsonyt. A cipőimet gondosan megtisztítva kiraktam neki, és izgultam, milyen finomságokat hoz.
Turbo rágó, gumicumi, francia drazsé, Zizi, valamiféle barna krémmel töltött, fehér mázas keménycukorka, Tutti-frutti, Bohóc, Szamba, Kapucíner. Bármit, csak téli fagyit ne!
Pár zacskó tejpor és néhány tubus sűrített tej is jöhetett volna, de azt sajnos sosem hozott, így kénytelen voltam a spájzból ellopkodni, és remélni, hogy nem jönnek rá, hogy én voltam. (Kölcsönkenyér visszajár, ráfoghattad volna te is a Télapóra – a szerk.)
A kilencvenes évek elején megjelent, akkor még piros csomagolású Nestlé-csoki kuriózumnak számított. Otthon rejtegették is gondosan. Sikertelenül.
Érdekes, hogy beszélgetőpartnereim egyike sem tudta felidézni, mikor és hogyan jött rá, hogy sem a nagypocakú zsákos ember, sem a Jézuska nem létezik. Már persze, ha igaz, hogy nem léteznek. Nekem dereng egy emlék, amihez kötni tudom az elbizonytalanodásomat.
Este a szobában tévéztünk, amikor a folyosón felkapcsolódott a villany. Az üvegen keresztül láttam, ahogy Anyukám odamegy az ajtóhoz, ahol a cipőim voltak kisorakoztatva a Mikulás számára. A biztonság kedvéért a zöld kutyás mamuszomat is odatettem, hogy legyen elég hely a csomagoknak. Hallottam a nagy csörgést, csörömpölést, láttam Anyukámat visszamenni, és a villanyt lekapcsolódni.
Majd benyitott az ajtón, és emelt hangon közölte, hogy megjött a Télapóóóóó! Hát…. hogy is mondjam? Valahogy éreztem, hogy nem teljesen stimmel a dolog.
De lám, milyen az élet! Nettó harminc év után finnek közelébe kerültem, és megkérdeztem egyikőjüket, aki gyakran jár Lappföldön, hogy találkozott-e már a Mikulással. És igen, igen, igen! Azt mondta, látta már, és én hiszek neki! Úgyhogy megint bebizonyosodott, hogy mégis megéri bízni és pozitívnak lenni.
Szalonczukkedli, konzum szaloncukor
Jókai Mór után szabadon. Sokkal édesebben hangzik ez a szó, kár, hogy nem maradt fenn. Természetesen muszáj volt a mikuláscsomag édességeit lefojtani valamivel, úgyhogy jöhetett a szaloncukros doboz.
Micsoda? Dobozos szaloncukor? Persze, hogy ez sem volt mindig így.
Az ötvenes-hatvanas években még nem volt jellemző a habzsi-dőzsi, nem is nagyon volt miből. Nagymamám cukorból, vízből és kakaóból főzött karácsonyi finomságot, amit aztán késsel vágott kisebb darabokra, és ezt csomagolta be csillogó papírba. Hiába volt már elérhető a szaloncukor a 19. század végétől, több ízben a különböző cukrászdákban, akkoriban még a vidéki emberek számára nagyon távoli volt az ilyesfajta luxus. Valahogy nem is ez volt a lényeg.
De azért a lehetőségekhez mérten kitettek magukért. Az ünnep alkalmából mindig sült kalács a kemencében, és kakaó volt reggelire, ami szintén ritkaságnak számított, hiszen igencsak nehézkes volt hozzájutni.
Hetvenes években születettek, figyelem! Varázsszavak következnek: KON-ZUM SZA-LON-CU-KOR. Azt vettem észre, hogy ha szóba kerül a régi karácsony, többeknek ez jut eszébe először. Egyesek szerint nagyon finom volt, ma is visszasírják, mások szerint olyan volt, mint a beton, de legalább többféle ízben. Egész pontosan öt ízben készült elvileg, gyakorlatilag a narancs és a citrom uralta a piacot. Annak ellenére, hogy Kugler Géza már az 1891-es szakácskönyvében nem kevesebb mint 17 féle receptet leírt.
Nálunk a család a zselé’ (és ez nem elütés) szaloncukrot szerette. Ma is őrízgetünk otthon egy dobozt, amiben persze már régen nem szaloncukor van. Lassan negyvenéves, de jól tartja magát.
A kilencvenes évekre aztán megtört a zselé és a konzum uralma, és egyre inkább teret hódítottak a különféle ízű és formájú karácsonyi édességek. Ha igaz lenne az “Az vagy, amit megeszel.” mondás, én valószínűleg egy nagy vajkaramellás szaloncukorrá váltam volna az évtized elején. Ma már inkább “szénhidrátcsökkentett” termék lennék, de akkor még pont nem ez foglalkoztatott.
Napjainkban a szaloncukor már szinte minden ízben és formában kapható, nem is próbálkozom vele, hogy felsoroljam. Haladunk előre e téren is, megállíthatatlanul. Az idei Év szaloncukra versenyen már 196 különböző ízből választották ki a nyertest. Ha belegondolok, hogy volt belga trappista sörös is… Inkább bele sem gondolok, nekem kicsit télifagyi-érzés.
Az évtizedek alatt nemcsak az ízek, de az is megváltozott hogyan kerül a fára a szaloncukor. Kezdetben még cérnával fűztük fel, később jött a kihajlított gémkapocs, majd a menőbb szaloncukor-akasztó.
Jöjjön a fa! Mű vagy nem mű?
Minden téren a természetességet hirdetem, mert az a legőszintébb. Egyetlen kivétel van, a karácsonyfa.
Egészen sokáig, talán a 2000-es évekig, minden évben élő fenyőfánk volt. Vágott, majd később töves, amit ki lehetett ültetni az udvarra, amíg volt hely. Egészen addig ment így, amíg újévkor leadtak egy filmet, aminek a címére sajnos nem emlékszem már, de a történetre annál inkább.
Egy kis fenyőfáról szólt, aki alig várta, hogy belőle is karácsonyfa legyen. Aztán egyszer eljöttek érte is az emberek, kivágták, elvitték, feldíszítették, körülállták, boldogan énekeltek mellette. A karácsony végeztével viszont kidobták az utcára, senki nem szerette már, senki nem törődött vele, ott pusztult el egyedül, elhagyatva. Bevallom nőiesen, hogy sírtam a végén. Ez azóta is eszembe jut, mikor januárban látom az út szélén kidobálva a fákat.
Valahogy ilyenek vagyunk mi emberek. Mindent és mindenkit ajnározunk, míg tetszetős, míg szükségünk van rá, aztán eldobjuk, mert jön valami más. Úgyhogy azóta műfenyőnk van.
Az ellentárbortól hallottam, hogy abból műanyag hulladék lesz egyszer és az illata sem olyan. Mindkettő igaz, de nem kell minden évben lecserélni, hosszú távra szól. Huszon pár év után sincs semmi baja, tökéletesen megfelel arra a néhány napra. Az is igaz, hogy az élő fa lebomlik, de mégiscsak elvesszük az életét, hogy nekünk jó legyen pár napig. Szóval parázs vitatéma ez.
(Ha valaki nem érzelmi alapon közelíti meg a témát, akkor inkább az élő fa győz, íme egy remek összefoglaló pro és kontra.)
Hurrá, megvan a fa! Mivel díszítettünk?
Az ötvenes-hatvanas években a csillogós papírból készített díszek voltak inkább jellemzők, és az aranyhaj sem maradhatott le a fáról. A csil-vili üveggömbök helyett alufóliával bevont dióba gyufaszálat szúrtak, és ezt kötözték fel cérnával. Ezt egyébként mi is megcsináltuk Mamával, úgy húsz évvel később, és ugyanúgy felakasztottuk az ágakra.
A hetvenes-nyolcvanas években még mindig inkább saját készítésű díszekkel raktuk tele a fát, semmi koncepció, semmi színharmónia. Valahogy ekkor sem ez volt a lényeg.
Az oviban és otthon is színes papírcsíkokat ragasztottunk össze láncszerűen, ezzel tekertük körbe a fát. Mondjuk, azt azért megnéztem volna, ahogy ma már keménykötésű, meglett férfi ismerőseim csillogó papírból karácsonyfa díszeket ragasztgatnak az óvodában. Szintén papírból vágtunk ki hold- vagy körformákat, amikből háromoldalú díszeket csináltuk, csillogós papírral vontuk be és színes szalag volt az akasztója. Néhány még a mai napig megvan. Kissé viharvert, de olyan jó érzés feltenni a fára.
A csillagszórók és a gyertyák meggyújtása után nálunk Mama, jó szokásához híven szólóban elénekelte a Mennyből az angyalt és a Kis karácsony, nagy karácsonyt, majd következett a vacsora. Ma már sajnos nincs, aki énekeljen. Milyen kár, hogy akkor még nem volt mobiltelefon, hogy felvegyük.
Te is kutattál, valld be!
A nem reprezentatív felmérésem során megkérdezettek 99%-a elmondta, mennyi energiát fektetett bele, hogy idő előtt megtalálja az ajándékot.
A halmazból hiányzó 1 % én vagyok. Őszintén mondom, de tényleg őszintén, hogy szándékosan soha nem kerestem, csak valahogy mindig azt a szekrényajtót nyitottam ki, ahova az ajándékot tették. Erről igazán nem tehetek, ügyesebben kellett volna elrejteni. Megnézegettem, visszatettem, és soha nem szóltam róla.
Az ajándékok változatosak voltak. Kaptunk társasjátékot, társasjátékot és társasjátékot. Jó, nem igaz! A Malom és a Ki nevet a végén? mellett volt még Gazdálkodj okosan! is.
Na, meg persze moncsicsi, a Lemezárugyár termékei (holdautó, rakétapisztoly, kisautók), katonák, kempingbicikli, babafej fodrászkodáshoz, hintaló, építőkocka, az a tologatós játék, Tetris, kvarcjáték, ünneplő ruha, lépcsőnjáró, más néven színes izé (amit én soha nem kaptam meg, de a mai napig szeretnék egyet), a PIKO cég háztartási gépei (lásd Gabriela varrógép, ami valóban működik), és még annyi-annyi minden!
Azért nekünk már sokkal jobb dolgunk volt, mint az ötvenes-hatvanas évek gyerkőceinek.
Mondhatnánk, hogy a lényeg a szeretet volt, de azért jólesett, ha gyerekként ajándékot kaptunk, és örülnek ennek a mai gyerekek is. Lehet hosszan vitatkozni a mértékekről, értékekről, túlzásokról, vagy arról, hogy ez is egy fogyasztásra és vásárlásra ösztönző ünneppé vált már. Ezt döntse el mindenki maga, és élje meg az ünnepet a saját igényei szerint, meghagyva másnak is a lehetőséget, hogy ő is úgy tegyen, ahogy neki jó.
Akár szeretjük, akár nem, akár öröm, akár nyűg, legalább most álljunk meg egy kicsit. Tisztázzuk a félreértéseket, bocsássunk meg, és gondoljunk hálával mindenre, amink van, és szeretettel mindekire, aki mellettünk van, vagy volt, de ma már nincs közöttünk.
Kellemes hangolódást, és boldog ünnepeket mindenkinek!
– Bíró Gabriella –
Fotók: magánarchívumok
