A Sziget második napján Azahriah és Aurora megmutatta, hogy hogyan lehet egységes rajongótábort varázsolni egy félig inkább csak érdeklődőkből álló tömegből. Az este nagyfellépői előtt azonban más élmények is tettek arról, hogy különböző tudatállapotokat éljünk meg Magyarország legnagyobb zenei és kulturális fesztiválján.
A Szigetre lépve, a bejárattól a Nagyszínpadhoz vezető fő csapás mellett, a Think for Tomorrow helyszínen rögtön egy hatalmas Vagina és Pénisz fogadott (Szabó Veronika és Lestyán Attila ), akik a színpadon beszélgettek, sőt énekeltek is. A közönség fegyelmezetten figyelte – a korábban a Jurányiban debütált – SzexED Kabaré angol nyelvű színházi előadását, mintha csak egy Shakespeare-i királydrámát néztek volna. Egyébként a – szakértővel és ismeretterjesztési céllal létrehozott – darab tematikájával, megvalósulási formájával és az üzenetével is egyetértek, mert hiszek abban, hogy a mai kultúrában ez a fajta bátor vizualitás és színházi nyelv betalál a célcsoportba. Éppen a legjobb pillanatban kapcsolódtam be a cselekménybe, amikor szegény Pénisz fájdalmas óbégatás után már nem bírta tovább és ráugrott Vaginára. (Hiába, tudni kell jókor érkezni.) A rövid aktus után közösen vonták le a következtetéseket és a Somewhere over the Rainbow című közismert dal sorainak átköltésével meg is született a velős tanulság: “But sex is not just about f*ing, it’s also ‘bout intimacy.” (A szex nem csak b*ás, hanem intimitás is.)
Ezzel az élménnyel feltöltekezve gondoltam körülnézek a környező helyszíneken és megvizsgálom a vendéglátóegységek árainak idei alakulását, amely az utóbbi években fokozódóan mindig a gyenge pontja volt a Szigetnek. Nem csalódtam, idén is az. A tavalyihoz képest talán megállt vagy lassult a drágulás, de a magyar átlagkeresetek és a magas napijegy árak mellé elég nehezen csúszik le az ember torkán a kétezer forintos sör, a háromezer forintos rövid és az 1250 forintos félliteres üdítőital. Az ételekről meg még nem is beszéltünk. Szerencsére az anyagilag kevésbé eleresztett (magyar) látogatóknak sem kell éhen és szomjan halniuk a Szigeten, hála a fesztivál ideje alatt is nyitva tartó Csónakháznak (ahol sokkal mérsékeltebb árakon hozzá lehet jutni a meleg ételhez és a szeszes italhoz).
Ha egy vagina és egy pénisz beszélgetése, illetve a vendéglátóhelyek árlistája nem lett volna elég hipnotikus élmény a Sziget második napján, akkor az Azahriah koncertje egyértelműen meghozhatta a teljes hipnózis élményét. Na, nem az első percekben. Egy erősebb nyitány után ugyanis eléggé leült a koncert, sőt – az eleinte szellős nézőtéren – a hangulat is. De Aziban, talán az az egyik legjobb tulajdonság – amellett, hogy rendkívül szuggesztív a személyisége -, hogy pontosan tudja, mikor és hol van. És, hogy kikhez beszél. Legyen az a Puskás Stadion színpada, a budapesti Fröccsterasz, a Campus Fesztivál Debrecenben vagy a Sziget nagyszínpada. (Na jó, talán a Palacsintafesztivál backstagében nem tudta pontosan, hol van és mit csinál, de az egy másik történet.) Azi a Sziget fesztiválon is önazonos tudott maradni, ahol pedig esélyes volt, hogy a közönség felének (a külföldi felének) fogalma sincs arról, hogy kik is ők valójában, és ez sok előadót valószínűleg elbizonytalanítana. Viszont őt ez egy pillanatig sem érdekelte, és ezen a napon “magyar testvéreit” szólította meg, prioritást közvetítve a hazai rajongók felé. Konzekvensen nem is erőltette az angolt a színpadi átvezetőknél, mint aki büszke arra, hogy sok év óta ő a Sziget nagyszínpadának első magyar fellépője, aki ezzel is hozzájárul ahhoz, hogy a Sziget legyen újra a magyar közönségé. Nekem kifejezetten bejött ez az “itthon vagyunk, hazai pályán játszunk” hangulat, de elhangzott a közelemben más vélemény is, miszerint “ Azi benézte a helyet, ez csak egy klubkoncert, nem egy nagyszínpadi produkció, hanem egy unalmas, megúszós koncert”. Én másképp látom, szerintem inkább itt kezdődik a nemzeti öntudat és nemzeti büszkeség. Azahriah minden megfelelési-kényszertől mentesen játszott tegnap este. Nem feszült be, nem akart más lenni vagy külsőségekkel villantani, hogy megmutassa a külföldi közönségnek, hogy mi mekkorák vagyunk. Önmagát hozta és ez teljesen elég volt. Megvolt a megszokott igényes, eklektikus hangzás, a jól eltalált látványvilág és okosan összerakott zenei sorrend. Semmi felesleges erőlködés vagy színpadi truvai. Esze ágában nem volt az őt követő amerikai headliner Halsey orra alá dörgölni, hogy ‘mi is tudunk ám olyat’, amilyet egy amerikai popsztár, hanem csak nekünk játszottak. Profin és lazán. Ami aztán elég is lett ahhoz, hogy egy (akkorra már) teltházas nézőtér magyarját és nem magyarját egyaránt letérdepeltessen, énekeltessen, mozgasson. Még a hátam mögött álló külföldi srácok is – akik az első néhány szám után gúnyos kacaj kíséretében mondták, hogy ez a “Ez a magyarok headliner-je” – csillogó szemmel ereszkedtek fél térdre, magasba tartva a sörüket.
Az Azahriah-koncert egyébként úgy volt megkomponálva, mint egy szakszerűen megírt színházi darab. A papíresős nyitány (Casa de papel, four moods) után ugyan jött egy kis ‘leülés’, de körülbelül félidőtől, az ismert ‘nótákkal’, valamint az érkező Desh-el, Young Fly-al és Lord Panamóval, egyre erősödött és gerjedt a hangulat, hogy aztán a csúcson fejezzék be a srácok a szokásos, érzelmes zárószámmal, a Mind1-gyel. Körbenéztem magam körül és azt láttam, hogy már azok is átszellemülten énekelték a szám refrénjét, akik láthatóan az elején csak kíváncsiságból érkeztek a koncertre, és arra gondoltam, hogy ha valami, akkor ez az igazi tömeghipnózis.
Azahriah után – útba ejtve egy kulturált mosdót (amely már nem csak a VIP közönség sajátja és nagy fejlődés a toitoi WC-s évek után) – a Csónakházban beszéltük át a koncertélményeket a barátokkal. A nagyszínpad felől érkező Halsey koncert foszlányai nem igazán pezsgették fel a véremet, pláne, hogy az ott lévő barát úgy jellemezte egy üzenetben, hogy “átlagos popzene, jól hangszerelve, a zene semmilyen, a hangulat hullámzó.” De hozzátette azt is, hogy “nagyon szép nő, a kilencvenes évek divatját tolja”. Egy rövid séta erejéig pillantottam bele a koncertbe és nem lenne fair ezek alapján megítélni az amerikai pop-dívát. Amit azonban láttam, az egybe esett az üzenetben elhangzottakkal.
Az Aurorárára viszont annál kíváncsibb voltam, mert lépten-nyomon az ő nevüket hallottam emlegetni, akármerre jártam a Szigeten. A fesztivál második legnagyobb helyszíne, a nagy, piros Revolut sátor már a koncert kezdete előtt teljesen megtelt és kíváncsian vártam, hogy lesz-e bármilyen és ha igen, akkor milyen hatással rám az agyon-hypeolt skandináv tálentum. Volt. És komoly hatással. A zene, a látvány, a légies nők a színpadon magával ragadó élmény volt. A vetítés a zenével tökéletes szinkronban állt, gyakorlatilag szellemszerű kortárs táncosok és fantáziabeli tájak váltogatták egymást. Az énekesnő meglepően magas, már-már affektáló beszédhangja hihetetlen kontrasztban állt azokkal a hangokkal, amelyeket éneklés közben kicsalogatott a száján, az operai hangzástól az alternatív morgásig. Aurora számomra maga az összművészeti alkotás volt, mert a zenei élmény mellett a vizuális hatás és az énekesnő kifinomult mozgáskultúrája hipnotikus erővel bírt és teljesen behúzott. A ‘Take me Home’ című számát már hazafelé felraktam a lejátszási listámra… A közönség percekig hitt benne, hogy vissza tudják őket tapsolni, de a Sziget szigorú fesztiválfegyelme ezt nem tette lehetővé és lassan oszlott a tömeg, hogy más ‘mágusok’ után nézzenek napfelkeltéig.
– Vids Virág –
