Debrecen Város Sajtódíjasa és emellett kivételes pályafutásának megkoronázásaként a Magyar Sportújságírók Szövetségének Nívódíját is megkapta. Több tízezer megírt cikk, és kezdetben megannyi leütés az írógépen majd a klaviatúrán, amely elkísérte bő harmincévnyi újságírói tevékenységét. Kipróbálta a rádiózást és könyveket is írt. Napjainkban már inkább a fotózással igyekszik értéket teremteni, és elfoglalni magát. Ez mind jellemző Égerházi Péterre, akivel a fordulatoktól és kihívásoktól sem mentes pályájáról beszéltünk.
Egy debreceni családi házban találkoztunk, és beszélgettünk többek között arról, hogy több alkalommal is csábították a fővárosba. Hogy miért maradt, azt korábban egy díjátadás kapcsán fogalmazta meg:-„Ez az a város, az a lépték, amelyben, ha valakit nagyon keresni akarok, akkor megtalálom, de viszont ha engem akarnak keresni, akkor még el tudok benne bújni.
Az interjú helyén festmények a falon, és rögtön egy nagy csocsóasztalt is megpillantottam emellett egy szekrényen különböző témájú könyvek sorakoztak. Az eddig leírtakból is kiderült, mennyire széles érdeklődési körű a házigazdám. Az asztalon állandó munkaeszközei, a laptop és a fényképezőgép nem a legkatonásabb rendben, de mint elmondta időnként rak csak rendet, ha valamit befejezett.
Első kérdésemre, hogy mi szeretett volna lenni gyerekként, habozás nélkül vágta rá: sportriporter. Elmondta, annak idején gombfoci csapatainak ádáz küzdelmeit kezdte el kommentálni. S bár úgy érezte, jól ment neki, de az általa etalonnak tartott Szepesi Györgyhöz hasonlítva magát, nem hitt ebben az álomban. Érettségi után egy dolgot tudott, célja eléréséhez muszáj lesz felsőfokú képesítést szerezni, ami elengedhetetlen feltétele ennek a hivatásnak a gyakorlásához. Így kapóra jött neki, hogy művészcsaládból származik, édesapja Égerházi Imre nemzetközileg ismert festőművész volt, akitől részben örökölte a művészi hajlamot, és nagyon sokat tanulhatott. Néhány évig úgy tűnt, édesapja nyomdokain fog haladni, járt a Medgyessy körbe, illetve művésztelepeken is. Belső késztetés híján, azonban letért erről az útról, s csak a már említett felsőfokú tanulmányok miatt tért vissza rá. Előbb viszont még két évet dolgozott a vendéglátásban, majd két év sorkatonai szolgálat után jelentkezett a Debreceni Tanítóképző rajz-közművelődés szakára, ahol 1979-ban szerzett diplomát.
Előzőleg nem akart pedagógus lenni, de végül a próbatanítások sikerélményei meggyőzték, és a tanári pályára lépett. Hét éven keresztül a Dózsa György iskolában tanított, s közben sokféle foglalkozást és szakkört is vezetett a gyerekeknek. Többek között focicsapatokat is edzett, és az iskolák közötti városi bajnokságon kétszer is döntősök voltak a DMVSC kupában. Kevesen tudhatják, de egy bizonyos Sándor Tamás nála játszott először tétmérkőzést. Máig ható személyes élményként mesélte felfedezettje egyik esetét: A korábban döntőbe jutó és két évvel idősebb tanulók elleni mérkőzéssel készültek az újabb fináléra. Az akkor mindössze harmadikos Sándor Tamás az ellenfélből mindenkit kicselezett, és a kapus fölött a hálóba emelt, s ez annyira megfogta edzőjét, hogy térdre rogyott előtte és ezt mondta: ”Tobe! Te vagy az Isten!” Hét év tanítás után azonban különböző okok miatt mégis pályaelhagyó lett.
Olyan váratlan dolgok történhetnek az emberrel, amire nem lehet felkészülni. Soha nem estem kétségbe. Nálam nincs olyan, hogy feladom, egyrészt az önbecsülésem miatt, másrészt mert az a könnyebbik út lenne. – állítja egyfajta hitvallásként.
Minden okkal történik, szokták mondani, és akkoriban a Debrecen Televíziónál riportert kerestek, s bár vonakodott elmenni a meghallgatásra, egykori szomszédja, az ismert rádiós, a ma már a Karc FM-nél dolgozó Bálint István meggyőzte a részvételről. Ugyan nem őt választották, de a meghallgatáson szerzett élmény után felerősödött benne az újságírás iránti vágy. Elmondása szerint gyerekkorában nyaranta a nagyapjával a déli harangszó után mindig megvitatták a rádióban elhangzott híreket, és később mindenről kialakult benne valamilyen vélemény, ami a tanítóként megszerzett magabiztos kommunikációval jó alapot jelentett. Túl a harmincon az elhatározását támogatta Magyar Távirati Iroda (MTI) tudósítója, Tárkányi Béla, egykori iskolatársa is, így édesapja javaslatára 1985-ben jelentkezett a Napló főszerkesztőjénél, Bényei Józsefnél. Azonban hamar kiderült számára, hogy az általa gondoltnál rögösebb út vezet a sportrovatig. Kezdetben külsősként foglalkoztatták, de az első írásának megjelenésére egy hónapot kellett várnia, megtapasztalva, hogy egy rovat munkatársai is különbözőképpen dolgoznának fel egy témát, így többször is át kellett írni az igényeik szerint. Ezt követően újabb öt cikk megírása után hívták a lapkiadóhoz, és a tanévet befejezve megkezdte újságírói karrierjét. Először a Debreceni Ruhagyár, majd a Gördülőcsapágy Művek üzemi lapjánál kapott állást és ezzel bepillanthatott egy karakteres női, illetve férfi iparág világába. Az újdonság erejével áthatottan, túl a harmadik ikszen is óriási elánnal vetette magát a munkába. Volt olyan hónap, hogy tizennégy kiadványba is adott le cikket, mert szerkesztő kollégái örömmel fogadták a szinte javítást sem igénylő írásait. Ezzel együtt fokozottan veszített erejéből az a vélekedése, hogy hamar sikerült ugyan a pályára állnia, de jelenlétével csak felhígul e csodálatos hivatást gyakorlók köre.
„Előzőleg nagy hatást gyakorolt rám Bényei József humanizmusa, irodalmi stílusú fogalmazása, illetve Boda István fanyar humorú racionális leíró nyelvezete. Akkoriban az újságírás még irodalmi vénából is táplálkozott.”
.Az üzemi lapoknál eltöltött csaknem négy év után régi vágya teljesült, amikor 1990-ben hívták a sportrovathoz. Az ott eltöltött öt év mindennapos rutinja, illetve a súrlódások a rovatban arra késztették, hogy új kihívásokat keressen. Elfogadta a rivális Hajdú Bihari Nap invitálását sportfőmunkatársi pozícióra. Azonban egy hét után volt szerkesztőtársa színrelépésével átminősítették társadalompolitikai munkatársnak. Ezzel egy tollvonással megsemmisítették az addig eltelt időszakot. Ám ezúttal sem esett kétségbe. Elfogadta az új helyzetet, és munkásságával előbb belpolitikai rovatvezető, majd a napilap történetének utolsó két napjában megbízott főszerkesztő lett. Ezzel gyakorlatilag másfél év alatt végigjárta egy újságnál megmászható szamárlétrát. Ennél a pontnál akár véget is érhetett volna újságírói pályafutása, de saját bevallása szerint sokoldalúsága miatt folytathatta hivatását. Újra rádiózni kezdett – az 1988-ban induló Debrecen Rádiónak külsősként alapító tagja volt -, majd 1997-ben saját vállalkozásba fogott, és megalapította az Egérfogó című diákmagazint, amely azonban csak a szülők és a pedagógusok tetszését nyerte el, a diákokét nem, így egy év után ismét váltania kellett. Ám, mint Égerházi Péter pályafutása során gyakran előfordult, hogy ha egy ajtó bezárult, akkor kinyílt egy másik. Az Egérfogó megszűnése után megkeresték a Mai Naptól, ahol külsős tudósító lett, akárcsak később az MTI-nél majd, a Népszabadságnál. Mindezt annak is köszönheti, hogy cikkeit rendszerint saját fotóival illusztrálta.
Egy érdekes egykori kulisszatitkot is megosztott a fotózás hőskoráról: úgy volt a legegyszerűbb és a leggyorsabb továbbítani a pesti lapoknak a negatívot, ha a Nagyállomáson odaadták a mozdonyvezetőnek, akitől a Nyugati pályaudvaron a szerkesztőség munkatársa kapta meg a pakkot.
Az állandóság továbbra sem jellemezte a zsurnaliszta pályafutását, hiszen megszűnt a Népszabadság melléklete, melybe külsősként rendszeresen dolgozott, de újra kinyílt egy ajtó számára. A Debrecen Online-hoz hívták előbb segédszerkesztőnek, majd szerkesztőnek, és folyamatosan publikált a Debrecen hetilapba is. Amikor 2008-ban közölték vele, hogy mással képzelik el a folytatást, megint nem esett kétségbe, mert már megkeresték a Naplótól, ahonnan 2017-ben ment nyugdíjba.
Szerintem, ha valakiben van elhivatottság, van adottsága és ambíciója, akkor talán ugyanazt az utat járhatja be, mint én.- tanácsolja a kezdő újságíróknak.
Amolyan kikapcsolódásként két könyvet is kiadott, hiszen tollforgatóként a sok muszáj téma után arról tudott írni, amiért igazán lelkesedett, és szeretett. Így volt ez először az ufó kutatás területén, amellyel a Galaktika magazin egyik különszámán keresztül már találkozott korábban édesapja jóvoltából, így elkezdték érdekelni a földönkívüliek. Olvasott például Roswellről vagy a Hill házaspárról. S rendszeresen eljárt a Magyar Ufókutató Szövetség (HUFON) rendezvényeire és a különböző országos ufós találkozókra. A Hajdú-bihari Naplóban Idegen oldal címmel periodikusan beszámolt a földönkívülikkel kapcsolatos legújabb történésekről és jelenségekről. Így született az első könyve a Magyarországi UFO krónika 1991. január 17-19, amely erről az egy eseményről szóló kimaradt anyagokból állt össze. A második könyvének a témáját az egyik szívszerelme, a DVSC adta. A vonzalom 1963-ban kezdődött, ekkor látta először a Nagyerdőn a Lokit, amely 4-1-re legyőzte az Újpesti Dózsát. Az akkor szerzett impulzusok, majd a középiskolásként a lelátón átélt élményei hatására nagyon megszerette a csapatot. Rendszeresen elkísérte a Lokomotívot idegenbe is, legtöbbször két szurkolótársával, Lófejjel és Dankóval. Lassan vezető szerepre tett szert a B középben is, ahol legtöbben „Jimmyként” ismerték. Továbbá úgy gondolta, hogy az addigiaknál több figyelmet érdemel az a korszak, így újabb könyvet írt, az 1999-ben a történelmi siker (az 1977-es élvonalbeli feljutás) huszadik évfordulójának apropóján.
Később megadatott neki, hogy számos hazai és európai stadionba is elkísérje kedvenceit, így többek között Brugge, Liverpool, Eindhoven, Szófia, Firenze, Genova és Split sem bakancslistás már neki. Az utóbb említett helyszínhez, a Poljud Stadionhoz köthető élete egyik legnagyobb meccsélménye, amikor 2005 nyarán ötgólos kiütéses győzelmet aratott a Loki a Hajduk ellen. Ezen kívül a piros-fehér kézilabdás hölgykoszorút tudósítóként Rosztovba és Svetozarevoba (ma Jagodina.) is követte, valamint élete egyik leghosszabb túrájának egy antwerpeni buszos utazást nevezett meg, amikor a debreceni tollaslabda csapatot kísérte el BEK mérkőzésre.
Ahogy a felvezetőben is megemlítettem, 2016-ban megkapta a megérdemelt elismeréseit a munkásságáért. Mint mondta, meglepődött, mert megszokta, hogy a „jó nem mindig nyeri el a méltó jutalmát”. Valahol törvényszerűnek tartja ezt, hiszen sosem mozgott egyenes vonalú egyenletes pályán, és nem félt letérni, ha egy elágazáshoz ért. Mindig izgatta az újabb feladat, azon az áron is, hogy emiatt újra és újra bizonyítania kellett. Azonban vágyott arra, hogy emléke megmaradjon az utókornak, ahogy édesapjára is sokan emlékeznek. Éppen ezért bár váratlanul érte, de nagy örömmel nyugtázta, hogy 2016-ban a Napló akkori főszerkesztője, Ratalics László javaslatára neki ítélték oda Debrecen Város Sajtó Díját. Szintén ebben az évben kiérdemelte a Magyar Sportújságírók Szövetségének Nívódíját is a Loki egykori ikonjáról, Menyhárt Ernőről készített személyes hangú írásáért. Mindmáig utolsó díját már nyugdíjasként vehette át, amikor a kosárlabda MK döntőben sikerült elkapnia a legjobb pillanatban Vojvoda Dávid zsákolását, amivel harmadik lett egy sportfotó pályázaton.
Elismerései kapcsán feltett kérdésre, miszerint elégedett-e a pályafutásával, ezt válaszolta:- Boldog és elégedett vagyok, mert bárhova is vetett a sors, és állított kihívás elé hivatásomban vagy magánemberként, mindenütt sikerült olyat alkotnom, hogy legalább azok, akikért csináltam, vagy akikről írtam, ők elégedettek voltak vele.
A fotózásnál maradva, nyugdíjasként már leginkább ezzel, a gyerek kora óta kedvelt hobbival szeret foglalkozni, de igyekszik örömet szerezni vele másoknak is, ahogy egykoron édesapja tette művészetével.
Beszélgetésünk végén viccesen megjegyezte, saját példája cáfolja az ismert mondást, hogy „aki mindenhez ért, az semmihez sem ért.”., hiszen csak úgy tudott bő harminc évig helytállni pályáján, hogy mindenhez is értenie kellett.
– Faragó László János –
